Miért megyünk a temetőbe, amikor van nékünk templomunk, igazán az ige hirdetésére szentelt helyünk?! Miért tartunk istentiszteletet olyan helyen ahol az elhunytak földi maradványai vannak, a porrálételre ítélt anyag és nem azok, akik, akikhez hajdan tartoztak?! Miért erősítenénk az evangélium reménységétől valóban idegen halottkultuszt. Sok tekintetben valóban jogosak ezek a felvetések, mégis jó lélekkel megyünk oda a következő meggondolásoktól vezérelve.

A feltámadt Krisztus hatalma életünk minden területére kiterjed. Különösen az utolsó ellenség, a halál felségterületére. A temetőben hagyományosan az elmúlás szelleme tölti be a teret. Jézus áttörte a halál erejét és ezt éreznünk kell a kegyelet, a búcsú és könnyek helyén is. A halálnak nem lehet sehol már kőfalakkal védett állása.

Nem mindegy, hogy milyen lélekkel állunk meg szeretteink sírja felett! Az állandóan felszakadó sebek, vagy az önsajnálat kínzó érzéseivel, vagy pedig a Feltámadottra figyelő, benne békességet és reménységet talált lelkülettel.

Az első húsvéti evangélium: „nincs itt hanem feltámadott!” egy temetőkertben hangzott fel először. Az asszonyok, akik Jézust keresték, ott élték át Isten szeretetének legmegragadóbb csodáját. A síró magdalai Mária könnyei ott száradtak fel. Miért ne lenne ott ma is Jézus, ahol a helynek megfelelően hamar kicsordulnak könnyeink és felszakadnak a sebek? Miért ne állna Ő mellénk a legkritikusabb helyzetben?

Húsvét másnapján délután 3 órakor a lőrinci temető ravatalozójánál a Feltámadott szavait hirdetjük.

Minden vágyakozót szeretettel várunk!